Az ember az élete során hányszor halhat meg? Én már számolni sem tudom. Talán az első ilyen szuiciditás akkor ért amikor középiskolába bekerültem, az borzasztó kellemetlen négy év volt, de volt benne egy pici jó. A Leonardo program berkein belül kijuthattam külföldre dolgozni és ez nagyszerű volt. Az elsőre tudtam emlékezni, a többire nem fog menni, vagy van amire nem is akarok emlékezni, de itt a legutóbbi.
Az elmúlt három hét nagyon hasonlít egy szinusz függvényhez, de abban is túl sok a magasan levő ív, ami rólam nem mondható el. Múlthéten ötször haltam meg, ezen a héten meg kétszer, pedig csak hétfő van. Az új munkahelyemen nagyon gyatrán mutatkoztam be a főnök- tulajdonos úrnak, de ezt már megszoktam magamtól. Mindig leégetem magam olyan ember előtt akit tisztelek, vagy becsülök. Pipa. Aztán megkaptam a munkavállalói papíromat a fizetésemmel, majdnem kinevettem azt aki átadta nekem, mégis aláírtam én barom.
Ilyenkor hal meg az emberekben az összes álom amiket tervezett élete során, minden távoli- és közeli, elérhető álmok és javak eltűnnek a feledés homályában. Soha nem gondoltam volna, hogy ez nálam is eljön, belecsúsztam. Nincs több álmom. A legtöbb fiatal ilyenkor roskad össze és beletörődik a sorsában amit kapott azzal a munkával és fizetéssel amit elé dobtak. Kisiklott az én vonatom is, de még nem adtam fel, hogy maglevra cseréljem az egész sínpályát, szerelvényestől.
Voltam esküvőn, voltam Szerbiában, költöttem irdatlan pénzeket ajándékokra és belezuhantam egy olyan közegbe ahol szemmel láthatóan nem kedvelnek. Tudom, hogy semmihez nem értek, de szerintem nem ennyire. Reggelente mindig úgy kelek, hogy nem ez az én utam, sokra viszem még, csak nem tudom, hogy miként jussak el oda.
A célom a Kepler bolygóra jutás (képletesen, a távolságra asszociálva), csak az űrhajómat kell megterveznem és megépítenem. Meg fogom építeni és eljutok oda, távolról pedig integetek majd mindenkinek!
Vélemény, hozzászólás?